Újra kell rakni az alapokat!
A legfontosabb pontokon újra kell gondolnunk az életünket, az erkölcsünket, a morálunkat, a hitünket, a nemzetben való reménységünket, a hazaszeretetünket és az elszántságunkat, hogy Magyarország és a magyar nemzet sikeres legyen itt, a hazájában, a Kárpát-medencében.
Többek közt ezt a gondolatot fogalmazta meg Kósa Lajos polgármester 2009. augusztus 20-án a debreceni Déri téren, Szent István domborművénél tartott ünnepi beszédében, amely javarészt aktuálpolitikai elemeket tartalmazott.
– Ahol az alapok megrendültek, ott újra kell rakni azokat. Államalapító királyunk, Szent István ünnepén legfőképpen arra emlékezünk, azokat a tetteit méltatjuk, amelyekkel a magyar államiság alapjait lerakta, és a magyar állam sikerét egy ezredévre biztosította – kezdte beszédét Kósa Lajos, majd így folytatta: Ahol az alapok megrendültek, ott újra kell rakni azokat. Ezeket a szavakat Pál apostol mondta akkor, mikor arra akart figyelmeztetni midnyájunkat, hogy vannak pillanatok az ember, a kisebb közösségek, de egy nemzet életében is, amikor ha azt észleljük, hogy megrendültek az alapok, azokat újjá kell rakni. István királyunk tettei jelentőségének, sikerességének tényét nem lehet elvitatnunk. Érdemes azonban belemélyedni abba, hogy mi is volt az ő sikerének, mi is volt az akkori magyarság sikerének a titka. Az első, hogy István felismerte: az adott körülmények között merre kell az országnak és a népnek mennie. Felismerte, hogy integrálódni kell az európai nemzetek közösségébe, különben nem tudunk megmaradni. Ezért elindult a magyar nemzettel együtt a kereszténység irányába. A második tényező a sikerességének útján az, hogy rendkívül szilárdan alapozta meg a magyar állam szervezetét. Rendkívül határozottan és következetesen lerakta annak az erős és hatékonyan működő államnak az alapjait, amely itt, Európa közepén ezer évig mindenfajta történelmi viharnak ellenállva fennmaradt, és most az európai közösség része. A harmadik tényező az, hogy Istvánnak nagyon világos képe volt arról, milyennek kellene lennie az országnak. S végül, de nem utolsó sorban, rendkívüli következetességgel hajtotta végre a programját.
Most, amikor rá emlékezünk, nem lehet nem észrevenni, hogy Magyarország, a magyar nemzet életében hasonló fordulópont következett el. Nem egyszerűen meg kell újítanunk néhány dolgot, bevezetnünk egy-két reformot, hanem újjá kell építeni az alapokat. Új alapokra kell építkeznünk. Ha belegondolunk abba, mi történt velünk az elmúlt húsz évben vagy a második világháború után, akkor talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy elég egyszerű a képlet. A második világháború után bekövetkezett szovjet-orosz megszállás az országot kommunista típusú diktatúrába kényszerítette. Ennek két szakasza volt: az első egy nagyon kemény kommunista diktatúra, amit Rákosi Mátyás nevével lehet fémjelezni, a második pedig az 1956 utáni, mikor a magyar nemzet világosan kifejezte, hogy ebből nem kér ebben a formában. A Kádár-korszak három világosan elkülöníthető korszakra bomlik. Az első korszak az 1956-os forradalom utáni konszolidációé, ami körülbelül 1968-ig tartott. Ekkor a Kádár-rendszer felismerte, hogy a magyar nemzettel nem lehet azt megcsinálni, amit Rákosi Mátyás és a Magyar Dolgozók Pártja próbált. 1968-ban elindult egy úgynevezett puha diktatúra, a legvidámabb barakk időszaka, amikor a szocialista diktatúra cinkosává tette vagy megpróbálta cinkosává tenni a magyar nemzetet. S ma már talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy a harmadik korszaknak most vagyunk a végén. Ez már az igazi posztkádárizmus, a Kádár János nélküli, őt túlélő, a puha diktatúrából egy bizonytalan demokráciába átmenő korszak. Hiszen hogy ha megfontoljuk, hogy ma milyen jelenségek vannak Magyarországon, azt kell látnunk, hogy bizony: ez a posztkádárizmus. Kádár János nélkül egy puha demokrácia, rendkívül bizonytalan alapokkal, rendkívül rossz teljesítménnyel, amely megpróbálja cinkossá tenni a magyar nemzetet. Ha belegondolunk, csak egy diktatúrában képzelhető el, hogy a hatalom eleve és bevallottan hazugságokra alapozza a hatalom gyakorlását. Nem arról van szó, hogy nem lehet tévedni. Tévedni lehet. De bevallottan azt mondani csak a diktatúrában lehet, hogy hazudtunk reggel, hazudtunk éjjel, hazudtunk este. És ezt nekünk a miniszterelnök maga mondta. Csak egy diktatúrában képzelhető el, hogy az országot vezető erők azok a nemzet különböző részeit egymás ellen fordítják. Nem csak belpolitikai értelemben, hanem láttuk, hiszen az fordult elő velünk, hogy annak idején a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson egymás ellen fordultunk. Kirekesztettük a nemzetből a saját testvéreinket. Ez egyébként a közép-európai térségben ismeretlen.
Csak egy puha diktatúrából kifejlett gyenge demokráciában képzelhető az el, hogy ma egy olyan ember vezeti az országot, aki bevallottan nem is akar miniszterelnök lenni. Maga is ideiglenesnek tekinti a munkáját, és bevallottan semmiféle politikai felelősséget nem visel. Azt a lehetőséget pedig nem teremtette meg, hogy a választópolgárok, a magyar nemzet véleményt mondjon róla: kell-e nekünk vagy sem. De az is látszik, hogy ennek a korszaknak vége van. Az is látszik, hogy maga a Kádár-korszakot túlélő elit ássa meg a saját sírját. Nem az ellenzék, nem a magyar nemzet elemi erejű felkelése, hanem az a folyamat, amit a magyar társadalom legyűrésével, bedarálásával kapcsolatban maga ez az elit folytatott. Ez végül is – most már láthatjuk: szerencsénkre – ez a harc nem a magyar nemzetet kényszeríti térdre, hanem feldarálta, felőrölte a késő kádár-kori elitet. Azok a rendszerváltó pártok, melyek részt vettek a Kádár-kor lezárását hivatott egyeztető tárgyalásokon, kettő kivételével mára lényegében megszűntek. De látszik, hogy maga a posztkádárista szocialista párt is felemésztette önmagát. Meghasonlott, harmad-negyedrangú szerepbe kényszerült. Lehet, hogy ebben van valami sorsszerű. Szemmel láthatólag eljött a posztkádárizmus vége. És pontosan ez az a pillanat, amikor nekünk azt kell mondanunk, hogy ott, ahol az alapok megrendültek, ott újra kell rakni azokat.
Ha Szent Istvánra gondolunk, arra, hogy mit örököltünk tőle, azt lehet mondani, hogy a magyar nemzet páratlanul sikeres volt abban, hogy viszonylag csekély létszáma dacára elképesztő történelmi kihívásokkal szembesülve, több mint ezer éven keresztül itt, a Kárpát-medencében egy sikeres államot működtetett. Ez az állam kellőképpen nyitott volt, s kellően vonzó is ahhoz, hogy másokat is be tudjon fogadni, sőt, mintát jelentsen másoknak. Ma egyáltalán nem tartunk itt. Ma azon kell gondolkodnunk, hogyan próbálunk visszatalálni az istváni hagyományokhoz. Nem kell nagyon bonyolult és nagyon összetett dolgokra gondolni, mert általában az ilyen sorsfordulóknál a válaszok meglepően egyszerűek. Világos, hogy a jelenlegi alkotmányos rendszerünket teljesen felesleges toldozgatni-foldozgatni, itt-ott egy kicsit javítgatni. Lehet, hogy most megérjük azt, hogy az annak idején sztálinista alkotmánynak nevezett 1949-es alkotmányt teljes egészében újra kell gondolni. Az is látszik, hogy a magyar demokrácia szervezeti rendszerét is újra kell gondolni. Hiszen látjuk, hogy mennyi probléma adódott abból, hogy a magyar parlament nem képes ellenőrizni a saját maga által megválasztott kormányfőt. Szinte egyik kormány idején sem tudta ezt megtenni. Azt is látjuk, hogy a demokrácia egyik lényegét jelentő hatalommegosztás intézményrendszerében meggyengült, sőt, egyes esetekben maga a hatalommegosztás ellehetetlenült, s azt is látjuk, hogy magának az egész állami működésnek a rendszere is megroppant. Újra kell gondolni! S nehogy valaki azt gondolja, hogy ez azért következett be, mert nyakunkon a világválság. Nem a gazdasági összeomlás, a finanszírozási problémák okozzák a magyar állam nehézségeit. Fordítva van: a magyar állam és a magyar gazdaság pontosan azért reagál rendkívül rosszul a világgazdasági válság jelentette kihívásokra, mert a szervezeti rendszere rossz, mert a struktúrája rosszul működik. A magyar állam valaha mintaként szolgált számos szomszédos ország számára, a magyar közigazgatás igazi tekintélyt vívott ki magának. Ez a korszak messze mögöttünk van. Ma azt nem lehet elmondani, hogy példa lennénk bárki számára. Sőt, amikor a román parlament egy bizottsága felkereste a magyar parlament egyik szakbizottságát, és azt kérte tőlünk, hogy segítsünk nekik a közbeszerzési törvény megszerkesztésében, azt tudtuk nekik mondani, hogy egy nagy segítséget tudunk nekik adni: a magyar rendszert ne vegyék át, mert az működésképtelen. Itt tartunk ma. De nem kell, hogy itt tartsunk! Arra szeretnék mindenkit buzdítani, hogy kezdjünk neki ennek a munkának! Nagyon közel az az idő, amikor ezt el lehet kezdeni! És valóban: újra kell rakni az alapokat! Teljesen világos, hogy a magyar nemzetnek az európai munkamegosztásban más utat kell járnia, mint amit eddig követett. A mi lehetőségünk a magyar emberek összessége, a magyar nemzet maga. Nekünk ezt az erőforrást kell a saját javunkra fordítani, ebbe kell a legtöbb pénzt beruházni. Ez nem csak oktatást jelent, hiszen egy embernek nem csak az határozza meg a lehetőségeit és a képességeit, hogy mennyi tárgyi tudás halmozódott fel benne. Ennek egyéb összetevői is vannak: milyen a világképe, mennyire öntudatos, mennyire hisz önmagában, az identitása mennyire erős, van-e valamilyen elvont, az anyagi valóságtól elvonatkoztatható célja, hisz-e valami olyasmiben, amit szeretne követni, mennyire kitartó. Nagyon sok összetevője van ennek. Ma látjuk, hogy ezekkel szinte mindig komoly probléma van. És pontosan ez okozza azokat a válságjelenségeket, amikből – azt hiszem, nyugodtan mondhatom – már mindenkinek elege van. Így a következő időszak nem pusztán arról szól, hogy lehet-e ügyesebb adópolitikát, jobb gazdaságpolitikát folytatni. Természetesen lehet. Lehet-e a magyar emberek életét jobban szervezni. Lehet! De néhány teljesen alapvető struktúrát is újra kell gondolni. Nem szeretnék senkinek sem felmentést adni, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy annak idején – nem volt olyan régen –, húsz évvel ezelőtt, amikor a szocialista rendszer összeomlott Magyarországon, az új demokratikus rendszert az akkori, ezt kialakító emberek nem húsz, száz vagy ezer évre alkották meg. Nem egy istváni alkotmányozási folyamatról volt szó! Én magam tanúja voltam annak, hogy nagyon sokszor féléves időtávú szempontok határoztak meg Magyarországon alapvető rendszereket, azoknak a kialakítását. Az a pillanatnyi kalkuláció határozta meg például a mostani választási rendszerünket, annak mindenféle nyűgösségével, rosszaságával és jóságával együtt, hogy annak idején az Ellenzéki Kerekasztalon egyezkedők mit gondoltak arról, hogy majd listán vagy egyéni körzetben lesznek-e sikeresek fél év múlva. És nem arra gondoltak, hogy húsz év múlva a magyar választási rendszer kellően szilárd lesz-e ahhoz, hogy biztosítsa a magyar államnak a működését és a magyar parlament megválasztását. Vagy ott van az önkormányzati rendszer kialakítása. Ennél a döntő szempont annak idején, 1990 márciusának második felében és 1991-ben az az egy volt, hogy ki fogja megnyerni a választásokat. Az akkori MDF vagy az SZDSZ? Ez a káosz okozta azt, hogy tulajdonképpen az önkormányzati rendszer is rendkívül esetlegesen és rendkívül sok hibával jött létre. A hatalommegosztás rendszerében az alapmeghatározás az volt, hogy az SZDSZ, az akkori legnagyobb párt adta a köztársasági elnököt, míg az MDF adta a kormányfőt, és a hatalommegosztás napi politikai szempontok alapján dőlt el médiatörvényestől, kinevezési jogköröstől, aminek ma is isszuk a levét olyan típusú bizonytalanságokkal, hogy ki is igazából a Magyar Honvédség főparancsnoka elvileg meg ténylegesen. Vagy azzal, hogy van-e joga ahhoz a köztársasági elnöknek, hogy azt mondhassa valakinek, neki nem ad kitüntetést. Alapproblémákkal küzdünk!
A magyar nemzet számtalanszor próbálta újrakezdeni. Nagyon komoly nehézségekkel küzdöttünk meg korábban is. De kellően tehetségesek vagyunk ahhoz, hogy a mostani problémákat le tudjuk gyűrni, és az alapokat újra tudjuk rakni. Nem szabad ettől félnünk! Nagy a kihívás. Olyan rendszert kell megpróbálni megalkotni, ami majd kiállja az idők próbáját: kellően rugalmas, de legalább még ezer évre biztosítja nem csak a magyar országhatáron belül élő emberek jövőjét, de a magyar nemzet jövőjét a Kárpát-medencében. Látjuk, hogy nem csak a határokon belül, de a határokon túl is alapnehézségekkel küzdenek nemzettársaink. Tudnak-e azon a nyelven beszélni, ami az anyanyelvük, egy olyan országban, ahol egyébként ők régebben élnek, mint ahogy az az ország létezik. Ez fontos kérdés akkor, amikor az európai nemzetek közösségébe integrálódtunk, ahol olyan rendszerek működnek, mint például Svédországban, ahol mindenütt kétnyelvű feliratokat alkalmaznak, ahol a nemzeti kisebbség kéri, holott a nemzeti kisebbség aránya öt százalék alatt van. S vajon ez megrendíti-e a svéd államot, vagy a svédek nem tudnak a korábbihoz hasonló eredményeket elérni? Nem! Kitűnően boldogulnak így is! Az elzárkózás nem segíti a nemzetek versenyképességének kibontakoztatását. Sőt, inkább hátráltatja! De nekünk is meg kell találnunk azt az utat, hogy miképpen tudjuk ezeket az elveket érvényesíteni. Ezért kell újragondolni az alapokat: nem csak a határokon belül, hanem az egész magyarság együttműködésében!
Szent István azt mondta, hogy az egynyelvű, egynemű nemzet gyenge. A magyar állam egész népcsoportokat tudott egykor integrálni. Ma már lehet, hogy csak helynevek és romantikus identitástudat őrzi az emléküket, de mégis csak képesek voltunk integrálni jászokat, kunokat. Azt hiszem, hogy ez csak azért volt lehetséges, mert a magyar állam, a magyar állam szervezete vonzó volt, mintaként szolgált. Azt lehetett mondani, hogy igen, ez az államszervezet versenyképes Európában. Ezt kell újra megtalálni, együttműködve azokkal az emberekkel, akik adott esetben nem feltétlenül ugyanígy látják a világot, de a nemzet érdekében mégis csak meg kell azokat a célokat találni, amelyek összekötnek bennünket. Mert ha nincs egy nemzetnek valamilyen legkisebb közös metszete, amelynek a határain belül mindenki egyet ért, akkor komoly baj van. Ne felejtsük el: a késő Kádár-kor pontosan ezt a metszetet kívánta felszámolni. Pontosan azt akarta elérni, pusztán hatalmi megfontolásokból, hogy miképpen lehet úgy megosztani a nemzetet, hogy utána különböző napi szempontok szerint el lehessen evezni a részek között. Ennek a világnak van vége. Legalábbis nagyon reméljük, hogy vége van! És ha Szent Istvánra emlékezünk, az ő teljesítményére, az őáltala alkotott államra és a magyar alkotmányosságra, akkor nem mondhatunk mást magunknak, mint hogy megpróbálunk államalapítónk és nagy királyunk nyomdokaiban járni. Azért, mert Szent István művét, megújítva, de folytatni kell! A legfontosabb pontokon újra kell gondolnunk az életünket, az erkölcsünket, a morálunkat – az annak idején megfogalmazott keresztény erkölcs és morál szerint – a hitünket, a nemzetben való reménységünket, a hazaszeretetünket és az elszántságunkat, hogy Magyarország és a magyar nemzet sikeres legyen itt, a hazájában, a Kárpát-medencében. Így kell emlékeznünk Szent István királyunkra!
Forrás:debrecen.hu
-kt-
– Ahol az alapok megrendültek, ott újra kell rakni azokat. Államalapító királyunk, Szent István ünnepén legfőképpen arra emlékezünk, azokat a tetteit méltatjuk, amelyekkel a magyar államiság alapjait lerakta, és a magyar állam sikerét egy ezredévre biztosította – kezdte beszédét Kósa Lajos, majd így folytatta: Ahol az alapok megrendültek, ott újra kell rakni azokat. Ezeket a szavakat Pál apostol mondta akkor, mikor arra akart figyelmeztetni midnyájunkat, hogy vannak pillanatok az ember, a kisebb közösségek, de egy nemzet életében is, amikor ha azt észleljük, hogy megrendültek az alapok, azokat újjá kell rakni. István királyunk tettei jelentőségének, sikerességének tényét nem lehet elvitatnunk. Érdemes azonban belemélyedni abba, hogy mi is volt az ő sikerének, mi is volt az akkori magyarság sikerének a titka. Az első, hogy István felismerte: az adott körülmények között merre kell az országnak és a népnek mennie. Felismerte, hogy integrálódni kell az európai nemzetek közösségébe, különben nem tudunk megmaradni. Ezért elindult a magyar nemzettel együtt a kereszténység irányába. A második tényező a sikerességének útján az, hogy rendkívül szilárdan alapozta meg a magyar állam szervezetét. Rendkívül határozottan és következetesen lerakta annak az erős és hatékonyan működő államnak az alapjait, amely itt, Európa közepén ezer évig mindenfajta történelmi viharnak ellenállva fennmaradt, és most az európai közösség része. A harmadik tényező az, hogy Istvánnak nagyon világos képe volt arról, milyennek kellene lennie az országnak. S végül, de nem utolsó sorban, rendkívüli következetességgel hajtotta végre a programját.
Most, amikor rá emlékezünk, nem lehet nem észrevenni, hogy Magyarország, a magyar nemzet életében hasonló fordulópont következett el. Nem egyszerűen meg kell újítanunk néhány dolgot, bevezetnünk egy-két reformot, hanem újjá kell építeni az alapokat. Új alapokra kell építkeznünk. Ha belegondolunk abba, mi történt velünk az elmúlt húsz évben vagy a második világháború után, akkor talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy elég egyszerű a képlet. A második világháború után bekövetkezett szovjet-orosz megszállás az országot kommunista típusú diktatúrába kényszerítette. Ennek két szakasza volt: az első egy nagyon kemény kommunista diktatúra, amit Rákosi Mátyás nevével lehet fémjelezni, a második pedig az 1956 utáni, mikor a magyar nemzet világosan kifejezte, hogy ebből nem kér ebben a formában. A Kádár-korszak három világosan elkülöníthető korszakra bomlik. Az első korszak az 1956-os forradalom utáni konszolidációé, ami körülbelül 1968-ig tartott. Ekkor a Kádár-rendszer felismerte, hogy a magyar nemzettel nem lehet azt megcsinálni, amit Rákosi Mátyás és a Magyar Dolgozók Pártja próbált. 1968-ban elindult egy úgynevezett puha diktatúra, a legvidámabb barakk időszaka, amikor a szocialista diktatúra cinkosává tette vagy megpróbálta cinkosává tenni a magyar nemzetet. S ma már talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy a harmadik korszaknak most vagyunk a végén. Ez már az igazi posztkádárizmus, a Kádár János nélküli, őt túlélő, a puha diktatúrából egy bizonytalan demokráciába átmenő korszak. Hiszen hogy ha megfontoljuk, hogy ma milyen jelenségek vannak Magyarországon, azt kell látnunk, hogy bizony: ez a posztkádárizmus. Kádár János nélkül egy puha demokrácia, rendkívül bizonytalan alapokkal, rendkívül rossz teljesítménnyel, amely megpróbálja cinkossá tenni a magyar nemzetet. Ha belegondolunk, csak egy diktatúrában képzelhető el, hogy a hatalom eleve és bevallottan hazugságokra alapozza a hatalom gyakorlását. Nem arról van szó, hogy nem lehet tévedni. Tévedni lehet. De bevallottan azt mondani csak a diktatúrában lehet, hogy hazudtunk reggel, hazudtunk éjjel, hazudtunk este. És ezt nekünk a miniszterelnök maga mondta. Csak egy diktatúrában képzelhető el, hogy az országot vezető erők azok a nemzet különböző részeit egymás ellen fordítják. Nem csak belpolitikai értelemben, hanem láttuk, hiszen az fordult elő velünk, hogy annak idején a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson egymás ellen fordultunk. Kirekesztettük a nemzetből a saját testvéreinket. Ez egyébként a közép-európai térségben ismeretlen.
Csak egy puha diktatúrából kifejlett gyenge demokráciában képzelhető az el, hogy ma egy olyan ember vezeti az országot, aki bevallottan nem is akar miniszterelnök lenni. Maga is ideiglenesnek tekinti a munkáját, és bevallottan semmiféle politikai felelősséget nem visel. Azt a lehetőséget pedig nem teremtette meg, hogy a választópolgárok, a magyar nemzet véleményt mondjon róla: kell-e nekünk vagy sem. De az is látszik, hogy ennek a korszaknak vége van. Az is látszik, hogy maga a Kádár-korszakot túlélő elit ássa meg a saját sírját. Nem az ellenzék, nem a magyar nemzet elemi erejű felkelése, hanem az a folyamat, amit a magyar társadalom legyűrésével, bedarálásával kapcsolatban maga ez az elit folytatott. Ez végül is – most már láthatjuk: szerencsénkre – ez a harc nem a magyar nemzetet kényszeríti térdre, hanem feldarálta, felőrölte a késő kádár-kori elitet. Azok a rendszerváltó pártok, melyek részt vettek a Kádár-kor lezárását hivatott egyeztető tárgyalásokon, kettő kivételével mára lényegében megszűntek. De látszik, hogy maga a posztkádárista szocialista párt is felemésztette önmagát. Meghasonlott, harmad-negyedrangú szerepbe kényszerült. Lehet, hogy ebben van valami sorsszerű. Szemmel láthatólag eljött a posztkádárizmus vége. És pontosan ez az a pillanat, amikor nekünk azt kell mondanunk, hogy ott, ahol az alapok megrendültek, ott újra kell rakni azokat.
Ha Szent Istvánra gondolunk, arra, hogy mit örököltünk tőle, azt lehet mondani, hogy a magyar nemzet páratlanul sikeres volt abban, hogy viszonylag csekély létszáma dacára elképesztő történelmi kihívásokkal szembesülve, több mint ezer éven keresztül itt, a Kárpát-medencében egy sikeres államot működtetett. Ez az állam kellőképpen nyitott volt, s kellően vonzó is ahhoz, hogy másokat is be tudjon fogadni, sőt, mintát jelentsen másoknak. Ma egyáltalán nem tartunk itt. Ma azon kell gondolkodnunk, hogyan próbálunk visszatalálni az istváni hagyományokhoz. Nem kell nagyon bonyolult és nagyon összetett dolgokra gondolni, mert általában az ilyen sorsfordulóknál a válaszok meglepően egyszerűek. Világos, hogy a jelenlegi alkotmányos rendszerünket teljesen felesleges toldozgatni-foldozgatni, itt-ott egy kicsit javítgatni. Lehet, hogy most megérjük azt, hogy az annak idején sztálinista alkotmánynak nevezett 1949-es alkotmányt teljes egészében újra kell gondolni. Az is látszik, hogy a magyar demokrácia szervezeti rendszerét is újra kell gondolni. Hiszen látjuk, hogy mennyi probléma adódott abból, hogy a magyar parlament nem képes ellenőrizni a saját maga által megválasztott kormányfőt. Szinte egyik kormány idején sem tudta ezt megtenni. Azt is látjuk, hogy a demokrácia egyik lényegét jelentő hatalommegosztás intézményrendszerében meggyengült, sőt, egyes esetekben maga a hatalommegosztás ellehetetlenült, s azt is látjuk, hogy magának az egész állami működésnek a rendszere is megroppant. Újra kell gondolni! S nehogy valaki azt gondolja, hogy ez azért következett be, mert nyakunkon a világválság. Nem a gazdasági összeomlás, a finanszírozási problémák okozzák a magyar állam nehézségeit. Fordítva van: a magyar állam és a magyar gazdaság pontosan azért reagál rendkívül rosszul a világgazdasági válság jelentette kihívásokra, mert a szervezeti rendszere rossz, mert a struktúrája rosszul működik. A magyar állam valaha mintaként szolgált számos szomszédos ország számára, a magyar közigazgatás igazi tekintélyt vívott ki magának. Ez a korszak messze mögöttünk van. Ma azt nem lehet elmondani, hogy példa lennénk bárki számára. Sőt, amikor a román parlament egy bizottsága felkereste a magyar parlament egyik szakbizottságát, és azt kérte tőlünk, hogy segítsünk nekik a közbeszerzési törvény megszerkesztésében, azt tudtuk nekik mondani, hogy egy nagy segítséget tudunk nekik adni: a magyar rendszert ne vegyék át, mert az működésképtelen. Itt tartunk ma. De nem kell, hogy itt tartsunk! Arra szeretnék mindenkit buzdítani, hogy kezdjünk neki ennek a munkának! Nagyon közel az az idő, amikor ezt el lehet kezdeni! És valóban: újra kell rakni az alapokat! Teljesen világos, hogy a magyar nemzetnek az európai munkamegosztásban más utat kell járnia, mint amit eddig követett. A mi lehetőségünk a magyar emberek összessége, a magyar nemzet maga. Nekünk ezt az erőforrást kell a saját javunkra fordítani, ebbe kell a legtöbb pénzt beruházni. Ez nem csak oktatást jelent, hiszen egy embernek nem csak az határozza meg a lehetőségeit és a képességeit, hogy mennyi tárgyi tudás halmozódott fel benne. Ennek egyéb összetevői is vannak: milyen a világképe, mennyire öntudatos, mennyire hisz önmagában, az identitása mennyire erős, van-e valamilyen elvont, az anyagi valóságtól elvonatkoztatható célja, hisz-e valami olyasmiben, amit szeretne követni, mennyire kitartó. Nagyon sok összetevője van ennek. Ma látjuk, hogy ezekkel szinte mindig komoly probléma van. És pontosan ez okozza azokat a válságjelenségeket, amikből – azt hiszem, nyugodtan mondhatom – már mindenkinek elege van. Így a következő időszak nem pusztán arról szól, hogy lehet-e ügyesebb adópolitikát, jobb gazdaságpolitikát folytatni. Természetesen lehet. Lehet-e a magyar emberek életét jobban szervezni. Lehet! De néhány teljesen alapvető struktúrát is újra kell gondolni. Nem szeretnék senkinek sem felmentést adni, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy annak idején – nem volt olyan régen –, húsz évvel ezelőtt, amikor a szocialista rendszer összeomlott Magyarországon, az új demokratikus rendszert az akkori, ezt kialakító emberek nem húsz, száz vagy ezer évre alkották meg. Nem egy istváni alkotmányozási folyamatról volt szó! Én magam tanúja voltam annak, hogy nagyon sokszor féléves időtávú szempontok határoztak meg Magyarországon alapvető rendszereket, azoknak a kialakítását. Az a pillanatnyi kalkuláció határozta meg például a mostani választási rendszerünket, annak mindenféle nyűgösségével, rosszaságával és jóságával együtt, hogy annak idején az Ellenzéki Kerekasztalon egyezkedők mit gondoltak arról, hogy majd listán vagy egyéni körzetben lesznek-e sikeresek fél év múlva. És nem arra gondoltak, hogy húsz év múlva a magyar választási rendszer kellően szilárd lesz-e ahhoz, hogy biztosítsa a magyar államnak a működését és a magyar parlament megválasztását. Vagy ott van az önkormányzati rendszer kialakítása. Ennél a döntő szempont annak idején, 1990 márciusának második felében és 1991-ben az az egy volt, hogy ki fogja megnyerni a választásokat. Az akkori MDF vagy az SZDSZ? Ez a káosz okozta azt, hogy tulajdonképpen az önkormányzati rendszer is rendkívül esetlegesen és rendkívül sok hibával jött létre. A hatalommegosztás rendszerében az alapmeghatározás az volt, hogy az SZDSZ, az akkori legnagyobb párt adta a köztársasági elnököt, míg az MDF adta a kormányfőt, és a hatalommegosztás napi politikai szempontok alapján dőlt el médiatörvényestől, kinevezési jogköröstől, aminek ma is isszuk a levét olyan típusú bizonytalanságokkal, hogy ki is igazából a Magyar Honvédség főparancsnoka elvileg meg ténylegesen. Vagy azzal, hogy van-e joga ahhoz a köztársasági elnöknek, hogy azt mondhassa valakinek, neki nem ad kitüntetést. Alapproblémákkal küzdünk!
A magyar nemzet számtalanszor próbálta újrakezdeni. Nagyon komoly nehézségekkel küzdöttünk meg korábban is. De kellően tehetségesek vagyunk ahhoz, hogy a mostani problémákat le tudjuk gyűrni, és az alapokat újra tudjuk rakni. Nem szabad ettől félnünk! Nagy a kihívás. Olyan rendszert kell megpróbálni megalkotni, ami majd kiállja az idők próbáját: kellően rugalmas, de legalább még ezer évre biztosítja nem csak a magyar országhatáron belül élő emberek jövőjét, de a magyar nemzet jövőjét a Kárpát-medencében. Látjuk, hogy nem csak a határokon belül, de a határokon túl is alapnehézségekkel küzdenek nemzettársaink. Tudnak-e azon a nyelven beszélni, ami az anyanyelvük, egy olyan országban, ahol egyébként ők régebben élnek, mint ahogy az az ország létezik. Ez fontos kérdés akkor, amikor az európai nemzetek közösségébe integrálódtunk, ahol olyan rendszerek működnek, mint például Svédországban, ahol mindenütt kétnyelvű feliratokat alkalmaznak, ahol a nemzeti kisebbség kéri, holott a nemzeti kisebbség aránya öt százalék alatt van. S vajon ez megrendíti-e a svéd államot, vagy a svédek nem tudnak a korábbihoz hasonló eredményeket elérni? Nem! Kitűnően boldogulnak így is! Az elzárkózás nem segíti a nemzetek versenyképességének kibontakoztatását. Sőt, inkább hátráltatja! De nekünk is meg kell találnunk azt az utat, hogy miképpen tudjuk ezeket az elveket érvényesíteni. Ezért kell újragondolni az alapokat: nem csak a határokon belül, hanem az egész magyarság együttműködésében!
Szent István azt mondta, hogy az egynyelvű, egynemű nemzet gyenge. A magyar állam egész népcsoportokat tudott egykor integrálni. Ma már lehet, hogy csak helynevek és romantikus identitástudat őrzi az emléküket, de mégis csak képesek voltunk integrálni jászokat, kunokat. Azt hiszem, hogy ez csak azért volt lehetséges, mert a magyar állam, a magyar állam szervezete vonzó volt, mintaként szolgált. Azt lehetett mondani, hogy igen, ez az államszervezet versenyképes Európában. Ezt kell újra megtalálni, együttműködve azokkal az emberekkel, akik adott esetben nem feltétlenül ugyanígy látják a világot, de a nemzet érdekében mégis csak meg kell azokat a célokat találni, amelyek összekötnek bennünket. Mert ha nincs egy nemzetnek valamilyen legkisebb közös metszete, amelynek a határain belül mindenki egyet ért, akkor komoly baj van. Ne felejtsük el: a késő Kádár-kor pontosan ezt a metszetet kívánta felszámolni. Pontosan azt akarta elérni, pusztán hatalmi megfontolásokból, hogy miképpen lehet úgy megosztani a nemzetet, hogy utána különböző napi szempontok szerint el lehessen evezni a részek között. Ennek a világnak van vége. Legalábbis nagyon reméljük, hogy vége van! És ha Szent Istvánra emlékezünk, az ő teljesítményére, az őáltala alkotott államra és a magyar alkotmányosságra, akkor nem mondhatunk mást magunknak, mint hogy megpróbálunk államalapítónk és nagy királyunk nyomdokaiban járni. Azért, mert Szent István művét, megújítva, de folytatni kell! A legfontosabb pontokon újra kell gondolnunk az életünket, az erkölcsünket, a morálunkat – az annak idején megfogalmazott keresztény erkölcs és morál szerint – a hitünket, a nemzetben való reménységünket, a hazaszeretetünket és az elszántságunkat, hogy Magyarország és a magyar nemzet sikeres legyen itt, a hazájában, a Kárpát-medencében. Így kell emlékeznünk Szent István királyunkra!
Forrás:debrecen.hu
-kt-
Debrecen Online - debon.hu
Szólj hozzá Debrecen fórumán